A világ
 leghosszabb
(és tán a világ leghosszabban elkészülő*)
Kinizsi Százas beszámolója

sűrűn átszőve hiperhivatkozásokkal

 

"A Kinizsi Százas az akaraterő kihívása, komolyabb mint bármi, amiben valaha is részem volt. 100 kilométert legyalogolni nem kell speckó felszerelés, nem kell extra genetika, nem kell sokéves élsportolói rutin. Átlagos testalkattal, átlagos felkészüléssel is meg lehet csinálni, de csakis átlagon felüli akaraterővel."
(Éjfél Kapitány)

"Olyan nekem, mintha a teljesítménytúrázás ünnepnapja lenne, amit évente egyszer, akkor és ott megünnepelünk."
(Suvlaj)

"A jelvény egyik jelentése számomra – amiért a Kinizsit csinálom –: kitartásból jeles."
(Forester)

"Eljövendő genocídiumok hosszú meneteléseire való önkéntes felkészülés, játékos formában."
(Bálint)

"Nem tudom, hogy pontosan mi történik hosszú távú, intenzív gyaloglás közben, de egyértelműen drogos élmény, 15 kilométer után már teljes sebességgel haladtam, a maratoni távot jelző Nagy-Gete csúcsáról nevetve, kőről-kőre szökellve jöttem le, utána a Wave of Mutilationt fütyörésztem a Pixiestől, majd a Havalinát, "Walking in the breeze / On the plains of old Sedona / Aaaaarizoooooooooona", nem vagyok nagy híve a vulgárfarmakológiának, de tudom, hogy van egy pro-opiomelanokortin nevű fehérje, ami számos peptidnek, köztük a béta-endorfinnak is az előmolekulája, a béta-endorfin pedig ugyanahhoz a receptorhoz köt, mint a morfium, csak a hatása sokkal erősebb, és nem lennék meglepve, ha ezek a molekulák meg-megjelentek volna a véráramban."
(Orosz Péter)

"Sejtelmes rengetegeket kell keresztezned, persze nem egyenesen: tervnek megfelelve, hegyre fel s le. Pest megye erdeje s mezeje, ezzel kezded, s jegyezd meg: meneted nem keletnek vezet. Egyes helyeken jeleket kell szerezned, ezek helyetted felelnek: helyesen terelted tested, s megtett meneted nem lett kevesebb. Erre nem egy heted lesz, nem nem: ennek hetede. Este lesz, de nem fekhetsz le, menned kell. Ezer meg ezer lehelet, s feldereng reggeled. Meglehet, kedved leled benne, de megeshet: megrettensz, s neheztelsz megszeppent lelkedre, megsebzett testedre. De ez esetben se keseredj el, lesz neked szebb esztendejed. Ne feledd, egyszer megszerezheted e kerekded jelet, melyet melledre tehetsz."
(én)

 

Kedves olvasóközönség, tisztelt tartalomfogyasztók, barátaim a túrázásban, testvéreim a természetjárásban, kinizsifetisiszták, ismerősök és ismeretlenek! Volt és leendő túratársaim, túratársaim túratársai, túratársaim túratársainak a túratársai! Kedves egyszerre ismerős és ismeretlen későbbi énem! (Ki remélhetőleg nem sűrű facepalmozás, homlokráncolás közepette olvasod majd egykori önmagad kezdetleges bekezdéseit, és remélhetőleg azóta is ott voltál minden Kinizsi Százason, és egyszer sem kellett feladnod a túrát.) Az online "túrabeszámoló generátorom" segítségével, néhány kattintással készített rövid összefoglalóm után következzék (igaz, több hónapos késéssel; ezúton is köszönöm olvasóim megértő türelmét; bár így legalább az uborkaszezonra is jut némi olvasnivaló a Kinizsi Százassal kapcsolatosan) a részletes beszámolóm a 2013-as, zsinórban hetedik Kinizsi Százasomról (valamelyest félelmetes is belegondolni, hogy ez már a hetedik Kinizsi Százasom volt, hiszen ez az esztendők múlását is mutatja; ennyi idő alatt egy újszülöttből iskolás lesz, megtanul írni-olvasni... és hát én sem lettem fiatalabb mint a visszafelé élő, különös életű Benjamin Button, bár tán abban a szerencsés helyzetben vagyok – vagy legalábbis szeretem magamról ezt hinni –, hogy jó hatással van rám az "öregedés", az évek múlásával inkább csak erősödöm és sármosodom – egyre komolyabb K100 jelvény gyűjteményemről nem is beszélve –, még ha hosszútávon, lassan de biztosan az elmúlás felé konvergálok magam is). Fogadjátok szeretettel tehát ezt a túrabeszámolót, melyet már szinte a túrán, gondolataimba merülve elkezdtem "írni". Már ott, gyaloglás közben nekiláttam formálni, fogalmazni magamban néhány részletét, mondatát (bár most már magam sem tudom, hogy melyek voltak ezek az "ős-részletek", és melyek a szöveg szövetében a későbbi toldások; persze ott és akkor még csak reménykedtem abban, hogy ismét sikeres teljesítésről számolhatok majd be magamnak és kedves olvasóimnak, és nem a kudarc okait kell majd boncolgatnom, hiszen a teljesítés csak a célba beérve, az utolsó lépéssel válik egészen biztossá, és persze csak akkor, ha ez a bizonyos utolsó lépés a tatai ifjúsági táborban a rajttól számított 24 órán belül történik), most jutottam el addig, hogy ezekből a mozaikdarabokból összerakjam a csaknem egy napos, a Békásmegyeri lakótelepről Tatára vezető erdei-mezei séta történetét, és megosszam a nagyközönséggel a túra közben szerzett élményeimet, tapasztalataimat, s emlékeim laboratóriumában szintetizáljam annak tanulságait. Elöljáróban még annyit, hogy tán kissé "túlhájpoltam" ennek a beszámolónak a születését, így biztosan lesznek akik többet várnak tőle mint amit kapnak majd, de bízom benne, hogy minél többen találnak majd benne számukra érdekes vagy hasznos, elgondolkodtató részleteket, és lesznek néhányan olyanok is, akik csaknem az egészet érdekesnek találják majd. Egyik túratársam, Lestat (aki már sok túrán velem tartott, bár helyesebb úgy mondanom, hogy én tartottam vele, hiszen fiatalabb kora ellenére ő a tapasztaltabb és jobban tájékozódó túrázó; ugyanakkor pont a Kinizsi Százason nem indultunk még együtt, mert a K100 nem tartozik a kedvenc túrái közé) meg is jegyezte, hogy ez nem elsősorban a világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolója lesz, hanem még találóbb rá a világ leghosszabban elkészülő Kinizsi Százas beszámolója cím – s hát az írására fordított csaknem három hónap ezt az alcímet valóban indokolttá teszi.

Itt az idő, hogy a kedves olvasó kapcsoljon egy kis háttérzenét az ízlésének megfelelően (de választhatja természetesen a csendet is), hozzon kedvére való rágcsálni- és innivalót (ha eddig nem tette volna meg), mert ez bizony elég hosszú bejegyzés lesz, ahogy a böngésző szélén a gördítősáv csúszkájának méretből is sejthető. Mondják, hogy a filmrendezők általában úgy dolgoznak, mint a szobrászok: a "kőtömbből", azaz esetükben a filmfelvételek, snittek tömegéből egyre többet és többet hagynak el, így jutnak el a kész műhöz. És sokszor a kevesebb valóban több. Most viszont megpróbálok mindent leírni, ami a túrával kapcsolatban eszembe jut, és amitől úgy érzem, teljesebb, kerekebb lesz ez a beszámoló, hogy jobban visszaadja az "ott és akkort". Talán nem csak a kevesebb, hanem adott esetben a több is lehet több. Felidéződik, hogy egyszer még egy korábbi teljesítménytúrán beszélgetve Lestat is biztatott, hogy írjak hosszabb túrabeszámolókat, ne elégedjek meg néhány rövid bekezdésnyi, elnagyolt vázlatokkal, ezzel akkor most az ő kívánsága is teljesül. E beszámoló írása egyébként annyira elhúzódott, hogy időközben több másik 100 kilométeres túrán is voltam, például a Kinizsi Százas ősének tekinthető Nagyszombati Százason (Trnavská Stovka) éppen az emlegetett Lestat cimborámmal, Szlovákiában a Kis-Kárpátokban, Pozsony környékén (ahol elvesztettem az "igazoltatás-szüzességem"), sőt: egy kétszáz kilométeres túrát is teljesítettem a hivatalos K100 óta, amikor egyedül végigjártam a Kinizsi Százas útvonalát oda-vissza. Ha esetleg az olvasó nem lenne teljesen tisztában azzal, hogy egyáltalán mi is az a Kinizsi Százas, akkor a lényeg röviden az, hogy hazánk első, 1981 óta megrendezett teljesítménytúrája (az bizonyos, hogy a napjainkban is létező túrák közül a Kinizsi Százas tekint vissza a legnagyobb múltra, de elsőségét nem mindenki tartja egyértelműnek, mert létezett már jóval korábban egy Ságvári Endre emléktúra nevű természetjáró rendezvény, melyet mai szemmel vagy napjaink "definíciója" szerint már teljesítménytúrának tekintenénk, régebben azonban nem számított annak) s egyúttal az egyik legnépszerűbb és legismertebb hazai túra. Jellegét, kihívását úgy érzem, hogy a mottóul választott idézetek is jól visszaadják, különösen Éjfél Kapitány gondolatai. A még mélyebb megértéshez javaslom Forester 2009-es videójának (mely a legnézettebb YouTube videó a témában) ill. ennek a hangulatos és most már történelmi, a Telesport által forgatott 1990-es filmfelvételnek, vagy az Index tavalyi vagy ezévi kisfilmjének megtekintését (mely során a hírportál stábja egy vak teljesítő, Jeremcsuk István útját kísérte végig), de legalább a Wikipédia szócikk elolvasását (bár egy kívülálló még ezeket megnézve sem fogja teljesen tudni, átérezni, hogy mit is jelent a Kinizsi Százas, hiszen ezt csak az tudhatja, aki már teljesítette, vagy legalábbis megpróbálta; de jobban belegondolva még a megpróbálók, 50 vagy 70 kilométernél feladók is csak sejthetik, s csak azok tudhatják teljesen, akik már legalább egyszer életükben végiggyalogolták a Békásmegyer-Tata távot, vagy a korábbi Csillaghegy-Szárliget útvonalat). Ha már így szóba került az útvonal: tán szégyen (sőt, egészen biztosan az), de tapasztalt Kinizsi Százas teljesítőségem és bloggerségem ellenére ez volt az első Kinizsi Százasom, amin már nagyjából tisztában voltam a pontos útvonallal, a fentebb említett két változat közötti – egyébként nem túlságosan bonyolult – különbségekkel, valamint a Kinizsi Százas és a Gerecse 50 szakaszainak összefonódásaival. Azaz most már egy többé-kevésbé pontos térképpel a fejemben gyalogoltam, nem csak úgy sétálgattam tudatlanul, teljesen a többi túrázóra hagyatkozva (persze a Kinizsi Százason akár ez is lehetséges, hiszen a szinte libasorban haladó "tömeg" viszi magával az embert). És ez volt az első Kinizsi Százasom, melyen annak tudatában vettem részt, hogy már teljesítettem hosszabb és nehezebb túrát is; persze ettől még a K100 marad a szívem csücske, hiszen a kedvesünket sem feltétlenül azért szeretjük, mert neki van a világon a legnagyobb melle, a leghibátlanabb bőre vagy a legügyesebb, legészbontóbb (konyhaművészeti) technikája.

Nos, Attila cimborám (unokatestvérem férje, s egyúttal az egyik legjobb barátom; egy időben még laktam is náluk, s egy kis érdekesség, adalék a blogomat, túrabeszámolóimat régebb óta követőknek: az ő kertjükben ette meg – vagy ásta el – az egyik kutyájuk, feltehetően a fekete színű és egyébként igen aranyos, bár kissé hiperaktív Molly, egy örökbefogadott keverék szuka a Rockenbauer 130 pótjelvényemet, fene a pofáját) végül nem tartott velem a Kinizsi Százason. Kissé patópálosan már legalább két-három éve tervezzük, hogy "na, majd idén", aztán a nagy túra közeledtével ebből rendre "nos, inkább majd jövőre" lesz, de bízom benne, hogy egyszer tényleg sikerül felkészülnie és összeszednie a bátorságát, hogy elinduljon ő is majd a 100 kilométeres távon, megismerve az egy napos gyaloglás szépségeit és fájdalmait, vidámságát és katarzisát, a Kinizsi Százas tájait, élményeit, és persze teljesítésének büszke tudatát. A K100 után neki is mást, többet mondanak majd azok az egyszerű kifejezések, hogy "száz kilométer", vagy hogy "egy nap". Persze tulajdonképpen ráérünk, hiszen csaknem bizonyos, hogy Kinizsi Százas lesz jövőre és öt vagy tíz év múlva is, s abban is elég biztos vagyok, hogy amíg csak lehetőségem lesz rá, magam is ott leszek minden évben a Kinizsi Százas rajtjánál (és kellő kitartással és nem csökkenő túralibidóval talán a céljában is, szintidőn belül).

Így sem maradtam azonban túratársak nélkül, mert ha Attila nem is, az egy héttel korábbi privát Gerecse 50 bejáráson megismert Viktor és két barátja, Krisztián és Tamás velem tartott. Ahogy a Kinizsi Százas szlengjében mondják, mindhárman "elsőbálozók", azaz a K100 teljesítését első alkalommal megpróbálók. Illetve Viktor – egyrészt a privát Gerecse 50-en összeszedett és azóta teljesen be nem gyógyult vízhólyagjai miatt, másrészt pedig az 50 kilométeres gyaloglással jobban felmérve a kétszer akkora táv monumentalitását, várható nehézségeit – csak a 40 kilométeres résztávra nevezett, de a többiek a százasba vágták a fejszéjüket. Végül pedig úgy alakult, hogy csak Krisztián jött velem a célig, Tamás Mogyorósbányán, a Kakukk vendéglőnél feladta a túrát, de ez az 52 kilométer is szép eredmény tőle, hiszen ezzel is megdöntötte saját gyaloglási csúcsát. Túrázott már magashegységekben és via ferrátákon is, és jövő májusig néhány komolyabb gyaloglással edzve magát sokkal jobb esélyekkel indul majd a Kinizsi Százason, mint idén. A tavalyi után egyébként ez volt a második olyan év, hogy fix túratárssal vagy túratársakkal vágtam neki a távnak, eddig zömében magányos farkasként teljesítettem a Kinizsit: kissé autisztikusan a gondolataimba mélyedve, csendesen, egyedül sétáltam és daráltam a kilométereket, vagy hosszabb-rövidebb időre alkalmi gyaloglótársakhoz csapódtam (ahogy magamban hívtam: "szörföztem").

Záporozzék még egy kis kiegészítő információ: a Kinizsi Százast előtti utolsó legalább 100 kilométeres túrám a Csoportos Privát Iszinik, egy téli időjárási körülményekkel nehezített, szűkkörű "fordított Kinizsi Százas" volt decemberben (tavaly hét olyan túrán is voltam, melyek során legalább ekkora távolságot kellett legyőzni). Egy próbálkozásom volt még januárban is a Galyavár 110-el, de ott valahogy nem voltam eléggé motivált és felkészült, és a speciális, "körözgetős", a K100-nál csaknem háromszor több emelkedőt tartalmazó megpróbáltatáson végül kudarcot vallottam, de azért kemény és tanulságos edzés volt így torzóként is. Így tán minden eddiginél edzettebben, felkészültebben vágtam neki a 2013-as Kinizsi Százasnak.

S miképp tavaly, idén is indult öcsém a túrán, viszont ezúttal nem sikerült neki a táv teljesítése: a Getéről leereszkedve megerőltette a térdét, és feladta. Így eddig a családban nyolc Kinizsi Százas jelvény van, kissé egyenlőtlenül, bár számomra kedvezően elosztva: egy öcsémnek, hét pedig nekem. Eltérő tempónk és temperamentumunk, konfliktusaink miatt egymástól függetlenül, külön indultunk idén is a túrán, de azért időnként találkoztunk egy-egy pihenőnél és előzgettük egymást.

Itt jegyzem meg, hogy túratársaimmal, azaz Viktorékkal a Batthyány téren futottam össze, a héven, véletlenül, ugyanis nem beszéltünk meg konkrét találkozási helyet a túra előtt. S bár előneveztem május 15-én az Árpád hídnál Könyvtár Presszóban (ahol a nevezés után egy kis időre le is ültem Oszkárék asztalához), én is beálltam velük a nevezési sorba, hogy együtt induljunk. Közben találkoztam Sistergővel – meglepődtem, hogy ő is sorban áll, s nem előnevezett (bár igaz, én is sorban álltam az előnevezésem ellenére), de mondta, hogy a "Kinizsi Százas a nevezési sorral az igazi, az is a túrához, a K100 hangulatához tartozik". Közben elintéztem a sor melletti Spar szupermarketben a túrára való bevásárlást (itt szereztem be a túra alatti étkezéseim alapjául szolgáló édességeket, müzliszeleteket, aszalt gyümölcsöt, péksüteményeket), és találkoztam Pataporc költőnővel, A PILIS ÉS A SÖR avagy A SÖR ÉS A PILIS c. kultuszvers alkotójával is, mely vers minden más költeménynél jobban kifejezi azt, amit a Pilissel és a sörrel kapcsolatban érezhet az ember:

A PILIS ÉS A SÖR
avagy
A SÖR ÉS A PILIS

Szomorún szikkad a szikla,
Rőten fonnyad a zsom-
béka üget a patakba
(De jaj! Hova tűnt el a csermely?)
S elmereng nedves alkonyokon.

Töpped a tegnapi zsömle,
Izzad a rúd, (a la Pick),
Zsákomban aszalódnak
Dzsemmé érett rút valamikk.

De jaj, nem viccel a sziksó,
A réten itt-ott jő s kicsapong,
Némán veszi ezt tudomásul
A szirmát (s kedvét) vesztett kis pityapong*.

Porporosan nyikorognak a táblák,
Körkörös írás: SOPRONI SÖR,
Ne gyötörj, ó bús felirat,
Mer' mingyár nem megyek arra a rohadványosan magas Pilisre föl!

Kábán kőröz fenn suta sólyom,
Csőre a szomjtól összeragad,
(már távoli kép csak a sör-felirat),
Ennek örülve nyúl fut a fűre,
Leül, relaxál, hőlead.

Porzik az út
És Korzika torkom,
Szögként karcol a lellei rost,
Sört ide pincér,
Sört ide nékem,
Sört ide gyorsan,
Sört ide MOST!

* pityapong = pitypang (kaszásdűlői nyelvjárás)
(A kiadó megjegyzése)

A sör, akarom mondani a sor egyébként jóval nagyobbnak tűnt mint a korábbi években, de gyorsan haladt az iskola bejárata előtti, a párizsi Louvre-ot idéző üvegpiramis felé. Találkoztam a Rockenbauer 130-ról és néhány másik túráról ismerős fecskés-napernyős bával is, üdvözöltük egymást és beszélgettünk kicsit. Egyébként még kora reggel, Budapest felé tartva a vonaton is összefutottam egy Kinizsi Százasra igyekvő társasággal, de mivel elég álmos voltam, velük végül nem beszélgettem sokat. Arra emlékszem, hogy egyikük említette az Árpád vezér 130-at, hogy – hozzám hasonlóan – készül a túrára (és tőle tudtam meg, hogy épp aznap lehetett volna még kedvezményesen nevezni rá, most már csak a rajtban lehet majd valamivel drágábban).

Száz szónak is egy a vége, szórakozottságomban két fontos dolog kiment a fejemből a túra előtt: otthon felejtettem a műanyag bögrémet, és a hátizsákomra nem tettem fel a topiktagságot jelölő ajándékkötöző szalagot. De egyik sem volt végzetes hiba, hiszen a bögrével csaknem egyenértékű volt egy kis palack amit magammal vittem (még ha valamivel nehézkesebb is a megtöltése), és ajándékkötöző szalag nélkül is elég sokan megismertek.

Ahogy említettem, tavaly óta sok minden változott: 2012 májusában váltam hatszoros Kinizsi Százas teljesítővé, de más legalább száz kilométeres túrán addig még nem indultam, és nem is túráztam túl sokat a Kinizsi Százason kívül. Volt olyan esztendő, hogy a hivatalos teljesítménytúrák közül szinte csak a K100-ra mentem, azon kívül csak 10-15 kilométeres baráti, családi kirándulásaim voltak. De aztán 2012-ben jött a Mátra 115 (mely szerénykedő neve ellenére valójában 124 kilométer hosszú), a Rockenbauer 130 és még számos, száz kilométer feletti és alatti túra, és csaknem 1500 kilométer gyaloglással aranyjelvényes teljesítménytúrázó lettem. Így már jóval nagyobb rálátásom lett ezekre a túrákra, lett összehasonlítási alapom, és persze minden korábbinál aktív túraévemnek köszönhetően a túrákon egyre több ismerős arccal találkoztam.

(Olvastam olyan véleményt is, mely szerint egy-két sikeres Kinizsi Százas teljesítés még lehet a véletlen műve is, sőt akár még kilenc is, és csak az az igazi Kinizsi Százas teljesítő, aki már legalább tízszer legyalogolta a távot. Én azért ezzel nem értek egyet, mert még ha egy esetleg lehet is a "véletlen műve", vagy olyan dolog, amibe meggondolatlanul vágott bele az ember, két teljesítés már mindenképpen arról tanúskodik, hogy a nehézségek teljes tudatában is helytállt az illető – még ha a küzdelem emléke meg is szépül. Erről jut eszembe, hogy hallottam, hogy a nők állítólag "elfelejtik" a szülési fájdalmakat attól az örömtől, amikor meglátják a gyermeküket – ha nem felejtenék el, mindenki egyke lenne -, ha nem is ennyire élesen, de ilyesmi a helyzet a nehéz túrákkal is, a teljesítés öröme hamar elfeledteti a megtett út küzdelmességét, viszontagságait.)

A gimnázium épületéből kifelé tartó emberek kezében felfedeztem egy számomra kedves tárgyat: az itinert, címlapján a rajzommal, a pajzsos, fejlámpás, fényképezőgépes, kissé Lego minifigura fejű, magyaros-hipszteres bajszú Kinizsi Pál alakkal, a háttérben elrejtett szintmetszettel és útvonallal. Nem voltam ugyanis teljesen biztos benne, hogy a tavalyi lehetőség után idén is az én rajzom lesz a borítón, és örömmel töltött el az érzés, hogy ezzel hozzájárulhattam a Kinizsi Százashoz, és hogy több mint ezer ember hazaviszi majd az alkotásomat (még ha sokuk, vagy akár a legtöbbjük nem is tud erről). Mintha ez egy kis darab halhatatlanság lenne, valami, amiben ha nem is örökre, de testi valómnál tovább megmaradhatok és jelen lehetek. Tudom hogy jócskán túldimenzionálom ezt a kérdést, de akkor is, tényleg érzek ebben valamiféle romantikát, alkotói flow-t.

Miután Viktorék is neveztek, elindultunk a lakótelep panelházai között a Víziorgona utcai rajthely felé. 7:25-kor vette kezdetét a mentális kalandokat is ígérő monumentális séta, és a rajtnál – ahogy a korábban nevezők – én is átvettem a túrafüzetet. A túrára kinyomtattam az online alkalmazásommal tervezett időbeosztásomat is, az alapján néztem a távolsági adatokat, és hogy hogy állunk a tervezett szintidőhöz (23 órához) képest, az itinert pedig féltő gondoskodással eltettem a hátizsákomba kartonlapok közé, hogy minél kevésbé sérüljön, gyűrődjön. Bár mindentől így sem sikerült megóvnom: Dorogon vettem észre, hogy valahol kapott pár esőcseppet, és ezért néhány apró elmosódott folt keletkezett a borítón – persze ennél sose legyen nagyobb károm (erről most eszembe jutott a vicc, amikor Gazsinak ég a háza, és siránkozik a cimborájának, hogy "jajj de a nagy a károm", mire a másik rászól, hogy "ejnye, ég a házad, te meg a szerszámoddal dicsekszel"), de azért sajnáltam az itinert, és igyekeztem még jobban becsomagolni, hogy megvédjem a további sérülésektől. Tavaly, amikor már a túrát megelőzően megkaptam a füzetet, nem is vittem magammal az útra.

Ami a rajtot illeti, nem is tudtam volna sokkal korábban indulni, mert a nevezésen a 23-as sorszámú ellenőrzőlapot kaptam, amivel az idén bevezett új rajtolási szabályok értelmében nem indulhattam 7:15 előtt (ezek a szabályok azt szolgálják, hogy ne egyszerre induljon a tömeg, és ezáltal az ellenőrzőpontok terhelése egyenletesebb, időben jobban elosztott legyen).

A túrán viselt lábbelimről: szokás szerint a Vibram talpú, bőr Garmont túrabakancsom volt rajtam, mely olykor valóban "messzebbre visz mint gondolnám", és amit egy zenésztől, méghozzá egy harmonikástól vásároltam még tavaly, az Oktogonon, a Burger King előtt. Egy könnyű tartalék félcipőt is cipeltem a hátizsákomban (ez utóbbi aztán felesleges elővigyázatosságnak bizonyult, mert sem cipőt, sem zoknit nem cseréltem a túra során). Túrabotot nem vittem, az eddigi hat (illetve immár hét) teljesítésemből egyszer, azt hiszem 2010-ben gyalogoltam bottal. Időmérőként a víz- és ütésálló, atompontos, napsütés-táplálta G-Shock karórámat viseltem. Bear Gryllsnek, a híres televíziós kalandornak, a Brit Cserkészszövetség főcserkészének is van egy ilyen órája egyébként, csak neki piros óramutatóval nekem meg fehérrel, de nem azért vettem mert neki is hasonló van, és úgy tudom, ő sem azért vette mert az enyém ilyen, persze ebben nem lehetek biztos.

Fényképeket idén nem nagyon készítettem. Fotózás szempontjából, ahogy olykor más szempontokból is, hajlamos vagyok egyik szélsőségből a másikba esni. Volt olyan esztendő, hogy szinte végigfotóztam a Kinizsi Százast, máskor meg egyáltalán nem fényképeztem semmit. Ez most épp ilyen fotómentes év volt.

A túra első kilométerein találkoztam Tajhamerrel, majd V_Gyurival, Suvlajékkal, az inges-nyakkendős Foresterrel, Katával, Anitáékkal (a Miskolc és Eger közötti Tortúráról) és Kovácspetyeszékkel (ők tavaly a Sárga 70-en voltak túratársaim). Jó volt ennyi ismerős arcot látni, odaköszönni, váltani pár szót. Amikor rákérdeztek az indulási időnkre, többen közülük rácsodálkoztak, hogy milyen lassan haladunk, de én nem éreztem hogy lemaradásban lennénk, hiszen nagyjából szintidő kihasználós teljesítést terveztem. Petyeszékkel egy darabon együtt haladtunk, mondtam is neki, hogy már meglepően sok ismerőssel találkoztam, mire megjegyezte, hogy nem csoda, hiszen "celeb" vagyok. De miközben kissé álszerényen tudatában voltam különlegességemnek, a Kinizsi Százas tömegében volt egy olyan érzésem, hogy csupán egy "hangya" vagyok, egy valaki a résztvevők tömegéből.

Miután felfedeztem a gyaloglók között, Viktoréknak mutattam az egyik legtöbbszörös teljesítőt, Győri Jenőt is, s mondtam, hogy tavaly ő volt a túratársam (most azonban – úgy hallottam – ő sem sepert, így mindketten teljesen "civilben" vettünk részt a túrán). Mivel épp egy emelkedőn kaptattunk felfelé, nem elegyedtünk szóba, éppen csak köszöntünk, biccentettünk egymásnak. Győri Jenő eddig az összes Kinizsi Százason részt vett, melyek közül az első 27-et zsinórban teljesítette, és csupán két alkalommal, 2008-ban és 2012-ben nem volt a teljesítők között.

A Pilis-nyeregben, a táv negyedénél, a 25 kilométeres résztáv céljában 10-15 percre megpihentünk (ez volt a második ellenőrzőpont, az első Hosszúhegyen volt). Itt a Multinavigátor sátránál, a "kirakodóvásárban" megcsodáltam az innovatív Inov8 túracipőket és speciális túrafelszereléseket, például a százezer forintos, intelligens és hipererős fényű fejlámpát (lehet hogy ez az a modell, amelyről korábban hallottam, hogy beépített szenzorával érzékeli a visszaverődő fényt, így ha mondjuk az ember itinert olvas vagy közeli tárgyat néz vele, akkor automatikusan csökkenti a fényerőt; százezer forint egyébként pont annyi, mint ahány méter a Kinizsi Százas útvonalának hossza), majd vettem magamnak szuvenírként ötszáz forintért egy, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet támogató, szépen kidolgozott, festett, kacsa formájú jelvényt (mely mint ebből sejthető, festését tekintve is egy kacsát ábrázolt, pontosabban a házikacsa ősét, a tőkésrécét, méghozzá a gácsért, azaz a hímet, mely az embertől eltérően nem hosszú írásaival, hanem színes tollazatával próbál feltűnősködni – ahogy az írók mondják: "madarat tolláról, embert is tolláról"). A Pilis-nyeregben most is nagy volt a nyüzsgés, sok túrázó gyűlt ott össze – egy korábbi K100 alkalmával itt mondta valaki tréfálkozva, hogy "annyian vannak itt, mint a Váci utcában" (mondjuk ha egyszer sok pénzem lenne, már csak a móka kedvéért is bevásárolnék ebben a vásárban, és majd ha kérdezné valaki, hogy hol vettem ezt a jó sapkát, pólót, hátizsákot, túrabakancsot, űrtechnológiás intelligens fejlámpát, mondanám, hogy az erdő közepén, a Pilis-nyeregben vásároltam, a Kinizsi Százas alkalmával). Ittunk egy sört, s a II. világháborús emlékmű talapzatán megpihenve újra találkoztunk Suvlajékkal, majd Viktorral készítettünk egy csoportképet a négyesünkről, innen ugyanis elváltak útjaink: Viktor a múlt heti vízhólyagjait fájlalva lassabban sétálgatva haladt a 40 kilométeres résztáv céljába, Dorogra, míg mi sietősebben indultunk tovább.

A Pilis-nyeregből leereszkedve, a kesztölci aszfaltútra érve a privát Gerecse 50 után ismét ettem egy amerikai extra hot dogot. Hotdogmen nem engedte hogy kifizessem, a vendége voltam, amit ezúton is köszönök (itt találkoztunk először személyesen, eddig csupán az interjúban "beszélgettünk"). Kesztölc után szemerkélni kezdett az eső, de éppen csak annyira, hogy az ne legyen zavaró.

Dorogig (ahol ismét találkoztunk Katával, az "erdő lányával") nagyjából tartani tudtuk a táv elejére tervezett 5 kilométer / órás tempót, onnan azonban érezhetően lelassultunk. Vízválasztónak a 457 méter magas Nagy-Getére való felkapaszkodás majd az onnan való leereszkedés bizonyult (a Gete csúcsára fél öt körül értünk, és ott tartottunk egy bő tíz perces pihenőt). Addigi vidáman társalgó, jó tempóban haladó, könnyed sétánk valahol onnan vált laza kirándulásból a kilométerekkel vívott küzdelemmé, főleg Tamás számára. Pedig a Katlan most a borult, hűvösebb időben kifejezetten barátságos terep volt (a nyári Szuperkatlanon aztán megmutatta az igazi arcát), a napszúrás vagy kiszáradás veszélye egyáltalán nem fenyegetett.

Tokodi pincéknél megszólított Mancocka: bár tovább jutott mint tavaly, a szintidőből eléggé kifutva úgy döntött, feladja a túrát; még átsétál Mogyorósbányára, de ott kiszáll. Rajta is a Gete fogott ki, de szerencsére évről évre egyre messzebb jut a Kinizsi Százason, így kellő kitartással előbb-utóbb teljesíteni fogja. Épp ide illik az idei itiner mottója, egy Dennis DeYoung idézet: "A győztesek olyan vesztesek, akik felálltak és még egyszer megpróbálták." Nem tudom, hogy egy Kinizsi Százas kudarc hogyan érintene (feltehetően elég érzékenyen, legalábbis a Balaton-átúszás kudarcomból kiindulva), de az Iszinik 100-zal kapcsolatban már megtapasztaltam hogy ez így van, akkor elég erős voltam újra felállni.

Mogyorósbányára, a Kakukk vendéglőhöz (52 kilométer) körülbelül este hétre értünk, 11 és fél óra gyaloglással. Ez nem volt jó jel, hiszen azt jelentette, hogy a táv második felére csupán egy órával volt több időnk, mint az addigi szakaszra. Igaz, az első 48 kilométeren azért már letudtuk a Getét és a szintkülönbség nagy részét. Ahogy a beszámoló elején írtam, Tamás itt feladta a túrát. Krisztiánnal itt vettünk zsíroskenyeret hagymával (100 forint volt darabja), Krisztián ivott még egy sört, majd rövid pihenő után tovább folytattuk az utat.

Sokszor egyébként, amikor eszembe jut a Kinizsi Százas, és úgy jut eszembe, hogy elképzelem hogy ott vagyok, akkor épp a túrának ezen szakasza jelenik meg a szemem előtt, ahogy Mogyorósbányát elhagyom. Vagyis a Kinizsi Százas kellős közepe. Innen már a nagy része megvan. Már csak tovább kell menni. Erdők, erdősávok, rétek-mezők jönnek-mennek (illetve maradnak ott ahol vannak, csak a hozzám hasonló énközpontú túrázók szemszögéből vannak mozgásban), de leegyszerűsítve a dolgot elmondható, innen már kifelé megy az ember az erdőből és nem befelé.

Még a Getéről való leereszkedés közben fájdult meg Krisztián térde, így innentől kezdve főleg a lejtőkkel gyűlt meg a baja, az emelkedőket jobban bírta. Próbáltam biztatni a Sistergőtől az első Csoportos Privát Iszinik próbálkozásomon hallott lelkesítő gondolatokkal, például hogy "az ember kétszer annyit is kibír, mint gondolná", vagy hogy "csak a következő lépésre kell gondolni" (ahogy az utcaseprő mondta Momónak Michael Ende misztikus regényében, mely gyermekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt), s nem arra, hogy még mekkora óriási távolság van az ember előtt. "Az erőt be kell osztani, mintha pénz volna; nem szabad elfecsérelni, mindig kell hogy maradjon egy kicsi", vagy "pontosan ritmusra kell lépni", mintha metronóm kattogna az ember fülében, vagy ahogy a gályarabok húzták az evezőt a dob ütemére, vagy "a konstans fájdalom elviselhető". Eszembe jutott a "könyörtelen előrehaladás technikája" és az a Henry Ford idézet is, hogy "akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz", és hogy "no pain, no gain", azaz áldozat, fájdalom nélkül nincs eredmény. Kitértem arra a gondolatomra, hogy egy hosszútávú túra értékét éppen az adja, hogy nehéz és fájdalmas, és hogy nem mindenki elég erős hozzá testben és lélekben. Hogy sajnos vesztesekre is szükség van, mert ha mindenki könnyedén teljesíteni tudná a Kinizsi Százast, akkor ezzel elvesztené a súlyát, hiszen azt lehetne mondani: "de hát a Kinizsi gyerekjáték, mindenki teljesíti". Ezáltal épp a feladók növelik a túra értékét – de mi most lehetőleg ne növeljük ilyen önfeláldozóan ezt az értéket, hagyjuk inkább ezt a hálátlan, de szükségszerű szerepet másokra, mi inkább sétáljunk rendületlenül és arassuk le a babérokat.

"Fejben dől el" – szokták még mondani a hosszútávú túrákkal kapcsolatban. "Success is in your brain" – mondtam én is valami ilyesmit egy héttel a Kinizsi Százas után a Nagyszombati Százason szlovák túratársamnak, akivel nyelvtanilag botrányos és a szókincset illetően is elég szegényes angol tudásommal kommunikáltam. "And you can tell this story to your childs of your childs" – tettem még akkor hozzá, nem ismervén az unoka (grandchild) szót, sőt még a child helyes többesszámáról (children) is megfeledkezve. De azért megértettük egymást, és jól elbeszélgettünk.

Azért hat korábbi teljesítés ide vagy oda, nekem is meg kellett küzdenem a kilométerekkel. A teljesítés mámorában, illetve napokkal később a túrára visszagondoló örömteli emlékezésben könnyen elfelejtem annak verejtékes, hús-vér valóságát. Azért nagyon komolyan most nem kellett kilépnem a komfortzónámból, mindössze a túra végére kezdett sajogni a talpam, fájni néhány lábujjam. Akkor még nem ismertem (bár ismeretlenül is a tudatomban volt) az azóta olvasott "Bubu féle szabályt" (vagy törvényt, nem is tudom pontosan), mely valahogy úgy szól, hogy a legalább száz kilométeres túrákat mindig komolyan kell venni, és mindig tartogathatnak meglepetést.

Szerencsére ilyen meglepetés nem történt, csupán Öreg-kőnél volt egy "meglepetés pont", mely nem szerepelt az előre rögzített ellenőrzőpontok között. Itt egy enciános bélyegzőt kaptunk a pecsételőlapunkra. Erről eszembe jutott az Encián Emlékek túramozgalom, melynek tavaly megkaptam ajándékba a füzetét Kovalik Andrástól, de eddig nem nagyon gyűjtöttem bele bélyegzőket... Lett egy kis lelkiismeret furdalásom, de aztán elhessegettem a gondolatot.

Péliföldszentkeresztre fél kilenc előtt érkeztünk, a forrásnál találkoztunk Kovalik Andrásékkal, kicsit beszélgettünk, de mondtam, hogy kezdünk kifutni a szintidőből, így jobb, ha igyekszünk Tata felé. Bevallom, arra már nem emlékszem, hogy a forrásnál megtöltöttem-e a palackjaimat vagy sem (az ilyen részletek szempontjából a hozzám hasonló szórakozott, feledékeny mesélőknek nem feltétlenül tesz jót az eseményektől való sempruni eltávolodás), mert a Kinizsi Dupla frissebb élménye ötlik eszembe, amikor határozottan emlékszem szomjam csillapítására és vízkészletem feltöltésére. A Bika-völgy előtt nem sokkal sötétedett ránk, Hotdogmen második pontját már fejlámpával közelítettük meg. Itt épp nem voltam éhes, de jó volt visszaemlékezni a kora délutáni hotdogra.

Bányahegyen szinte meg sem álltunk, éppen csak megittuk a forró citromos teát (itt ismét találkoztunk Kovalik Andrással, aki – jogosan – megdorgált az otthon felejtett bögre miatt), aztán indultunk tovább. Körbepillantva megpróbáltam megkeresni a sötétben Bányahegy kísérteties jellegfáját, a kiégett, csonka fatörzset, de a sötétben, fáradtan és rövidlátóan hiába fürkésztem.

A vértestolnai műúthoz éjjel háromnegyed kettőre értünk, innen már csak bő 20 kilométer volt a célig. A túra négyötödén már túlvoltunk. Jöttek-mentek a zombibb, befelé fordulós, hallgatag szakaszok és a beszélgetősek.

Úgy emlékszem, elmeséltem Krisztiánnak a miskolci dédnagyapám tragikus gombaszedős történetét. Történt ugyanis, hogy valamikor régen (ez az 1950-es években, vagy a '60-as évek elején lehetett) majdnem kihalt a családom anyai ága, gombamérgezés miatt. Szóval nem sokon múlt, hogy én most írhatom ezt a beszámolót illetve hogy ott lehetek a Kinizsi Százas teljesítménytúrákon, illetve hogy egyáltalán létezem, és én én vagyok. Mert bár dédnagyapám jól ismerte a gombákat, mégis halálos mérget tartalmazó példányokat szedett. Maga a gombafaj az ehetők közé tartozott, azonban olyan helyen szedte, ahol korábban valamilyen mérget tettek ki (azt hiszem arzént, rókák ellen). Erre először tábla is figyelmeztetett, azonban később a tábla kidőlt vagy elvitte valaki, így dédnagyapám gyanútlanul gombászott azon a környéken. A gomba pedig olyan élőlény, amely köztudottan hajlamos magába szívni és megőrizni a toxikus anyagokat. A elkészített ételből végül dédnagyapám ette a legtöbbet, ő meg is halt, de a család többi tagja (köztük édesanyám, aki még kislány volt akkor) szerencsére nem szerette annyira a gombát vagy épp nem volt annyira éhes, így ők megúszták az esetet. Szóval sosem lehet tudni, hogy hol csap le az emberre a végzet, mint szegény Szabó Rozáliára a villám, miközben hazafelé tartott a réten a halpiacról, és sietett, mert korán otthon akart lenni.

Jobban visszaemlékezve mégis inkább úgy rémlik, hogy nem meséltem ezt a történetet Krisztiánnak, de sebaj, most a kedves olvasóval megosztottam. Egy pár hónappal későbbi túrán, a második Rockenbauer 130-amon viszont valóban elmeséltem ezt egy – milyen véletlen – másik, szintén Krisztián nevű túratársamnak, akivel út közben a vadászgörénye mellett többek között szóba került a gombászás is.

Dédnagyapámat így tehát nem ismerhettem, viszont két olyan személy sem élhette már meg a Kinizsi Százas teljesítéseimet (pár évvel az első, 2007-es túrám előtt hunytak el), akiknek azért szívesen meséltem volna ezekről az útjaimról, dicsekedtem volna az okleveimmel és jelvényeimmel, és sportkedvelő emberekként feltehetően büszkék lettek volna rám: anyai nagyapám és édesapám. A húszas éveim elején járó énemből kiindulva nem is nagyon feltételezhették, hogy valaha Kinizsi Százas teljesítő leszek.

A beszélgetős szakaszokat csend követte, és némán róttuk a kilométereket Krisztiánnal. Elgondolkodtam magamban, hogy a rengeteg szó egyszerre jelenti azt, hogy nagyon sok és azt, hogy erdő. S itt most egyszerre, elválaszthatatlanul jelentette számomra mindkettőt. A kilométerek rengetegét, lépések szinte végtelennek tűnő sorozatát a sűrű rengetegben.

Felidéződött, hogy egyszer régebben kiszámoltam, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a lottóötös esélye és a Kinizsi Százas hossza: az ötöslottón a telitalálatra az esély nagyjából egy a negyvennégymillióhoz. Ezt úgy is el lehet képzelni, mintha a Kinizsi Százas teljes útvonalán, Békásmegyertől Tatáig végigfutna egy száz kilométer hosszú könyvespolc, rajta szorosan egymás mellé tett itinerekkel (jó volt elképzelni a negyvennégymillió itinert, címlapjukon a rajzommal), de a negyvennégymillió füzet közül – mert körülbelül ennyi férne erre a képzeletbeli polcra – az egyik hibásan, üres belső lapokkal került volna ki a nyomdából, s nekünk ezt az egy füzetet kellene találomra kiválasztanunk. A polc egyetlen méterén 440 itiner sorakozna, s már ennyi közül választva is nagy szerencse kellene a helyes tippeléshez, ráadásul azt sem tudjuk, hogy melyik kilométer melyik métere az, amelyik azt a bizonyos füzetet rejti. Ahogy zombiként újra ezen gondolatokba merülve sétáltam, megjelent a polc az út mellett, és játékosan végighúztam az ujjam a sűrűn sorakozó túrafüzeteken.

Eszembe jutottak negatívabb dolgok is. Például ha kellő – bár tán mégis túlzó, de az ember inkább szigorúbb legyen magával mint elnéző – önkritikával szemlélem a dolgokat, visszatekintek eddigi életemre és jelen helyzetemre, akkor azért azt kell megállapítanom, hogy a Kinizsi Százas teljesítéseimen és a Kinizsi Százassal kapcsolatos dolgaimon kívül olyan túl sok mindent nem tudok felmutatni. Nem hogy lottóötösöm nincs, de sem komolyabb vagyonom, sem családom, sem cégem, sem regényem. Nekem ennyim van és semmi másom, 'ssza meg a világ. Persze nyilván vannak, akik örülnének ennyi Kinizsi Százas teljesítésnek vagy más eredményeimnek, de azért ha ügyesebb lettem volna életem társasjátékában, elérhettem volna több mindent is. Igaz, még – remélhetőleg – messze a játék vége, a pontok összesítése, és még talán vihetem valamire. Bár azt hiszem, az élet tényleg olyan, mint egy jó stratégiai társasjáték: akkor is szórakoztató és élvezetes, ha nem mi nyerünk, ha nem mi teljesítjük leggyorsabban a küldetést, ha nem mi szerezzük a legtöbb pontot, zsetont, kártyát, játékpénzt. Sőt lehet, hogy sokkal teljesebbnek érezzük a játék élményét, mint a tulajdonképpeni nyertes.

A koldusszállási elágazásnál mondtam Krisztiánnak, hogy innen már csak 17 kilométer van hátra, s eddig már egy éjszakai oda-vissza túra keretében eljöttünk Attilával is. Ez már kis túlzással a "célegyenes", innen már mindenképp be kell mennünk a célba. Suvlajt elfelejtettem felhívni, pedig a túra előtt pár nappal, amikor hírét vette, hogy a Kinizsi utáni hetekben még tervezek pár komoly túrát, többek között a Nagyszombati Százast, az Árpád vezér 130-at és a Kazinczy 200-at, azt mondta, hogy "majd ha Koldusszállásnál jársz hívj már fel és mondd el szóban is ezt a tervet röhögés nélkül, ok?" Ott azért már nem voltam teljesen friss és fitt, de a tervemben nem kételkedtem.

A sárga jelzésen, a templomrom felé haladva egy idő után gyorsabb sétába kezdtem, és egy kicsit lehagytam Krisztiánt. Bár már sokszor jártam arra (például egy héttel ezelőtt is), mégis meglepett, hogy mennyire messze van a templomrom (bár meglepetésemen lassan meg sem lepődöm, mert szinte dézsávüként beugrik, hogy ezen minden évben újra és újra meglepődöm a sárga jelzés ezen szakaszának "végtelenségén"). Időnként visszafordultam, és láttam a távolban Krisztián sziluettjét, ahogy sántikálva, de elismerésre méltó kitartással közeledett.

A Szent Péter körtemplom Árpád-korból megmaradt romjainál, mely az utolsó ellenőrzőpont volt (s ahol a múlt héten Viktorral zsíroskenyeret kaptunk az IVV ponton a privát Gerecse 50-ünkön) megvártam Krisztiánt, de aztán – bár még csak negyed hat felé járt az idő – újra sietősebbre vettem a tempót, hogy biztosan beérjek szintidőn belül. Ezzel az addig tanúsított önzetlenségen elég csúnya foltot ejtettem, de nem akartam kockáztatni. Hiába, még mindig nem vagyok teljesen bajtársias, a saját teljesítésemet helyeztem előtérbe. Egyszerűen túlságosan is az öndefiníciómhoz, személyes márkámhoz tartozik a Kinizsi Százas évről évre való teljesítése, és megijedtem attól, hogy esetleg kicsúszom a szintidőből. Pedig valójában még volt bő két óránk, azaz akár 3 és fél kilométer / órás sétával is kényelmesen beértünk volna.

A szőlőhegyről leereszkedve, Baj felé tartva a mezőt átszelő keskeny aszfaltúton, úgy 50-100 méterrel magam előtt mintha Suvlajékat láttam volna sétálni. Amennyire sajgó talpam engedte, gyorsítottam hogy utolérjem három fős csapatukat. Elképzeltem, ahogy megelőzöm őket és tréfából látványosan úgy teszek, mintha nem ismerném meg őket, hogy aztán látszólag meglepetten rájuk köszönhessek. Kicsit csodálkoztam ugyan, hogy még csak ott járnak, alig valamivel előttem, de aztán ahogy maradék erőmet összeszedve megszaporáztam lépteimet és közelebb értem, láttam, hogy még csak nem is nagyon hasonlít rájuk három alak, csak a rossz látásom és a képzeletem játszott velem. A baji templomhoz reggel hatra értem.

Suvlajjal egyébként pár évvel ezelőtti (talán a 2011-es) Kinizsi Százason találkoztam először, bár akkor még nem haverkodtunk össze (csak a 2012. februári Börzsöny éjszakai teljesítménytúrán; azt a túrát egyébként akkor feladtam, és azóta is adós vagyok a teljesítésével). Egy pár fős társasággal haladt mellettem (lehet hogy akkor is Valival és Zolival) még valahol a túra legelején, úgy emlékszem hogy még a Békásmegyeri lakótelep aszfaltján, s arról viccelődtek, hogy a túra végén bármennyire is jó állapotban lesznek, úgy kell majd tenniük mintha zombik lennének és mintha húznák a lábukat, mert különben a többi zombi kinézné őket. Így leírva talán nem olyan vicces, de ott és akkor jót mosolyogtam rajta, és még később is, amikor eszembe jutott. Barátságunk eddigi csúcspontja pedig az volt, amikor a júliusi Kinizsi Százas duplázásom alkalmával éjjel felsétált a Getére, hogy ott egy frissítőpontot biztosítson számomra (a 150. kilométerem táján jártam akkor), mert ahogy ő fogalmazott, ez akkora hülyeség, hogy meg kell néznie közelről.

A célba, az Öreg-tó melletti ifjúsági táborba 23 óra és 7 perc gyaloglás után értem, reggel 6:32-re. Nem sokkal később megérkezett Krisztián is. Nagyon örültem a teljesítésének és büszke voltam rá, hogy elsőbálozóként ilyen szépen helytállt (a statisztikák szerint az elsőbálozók között van a legtöbb feladó, hiszen ők gyakran felkészületlenebbek és nem is tudják, hogy pontosan mire vállalkoznak, milyen nehézségekkel, kényelmetlenségekkel találkozhatnak a hosszú út során), még ha volt is egy kis lelkiismeret furdalásom, hogy nem végig együtt tettük meg az utat, nem voltam valamivel türelmesebb, bajtársiasabb.

A rajt után a célban láttam újra Sistergőt, aki nem sokkal utánam érkezett be. Az egyik széken ültem a fal mellett a rendezők asztalaival szemben, és sorban szólították a kinyomtatott oklevelek tulajdonosait. S minden fáradtságom, fájdalmam, sajgó talpam és lábujjaim ellenére már ott a célban is biztos voltam benne, hogy jövőre is itt leszek, sőt: már a következő heti Nagyszombati Százasra gondoltam, a Kinizsi Százas ősére, ihletőjére, ahol szintén próbára kívántam tenni magam. Mert bár a Kinizsi Százas számomra az év fő túrája (sőt fő sporteseménye, sőt úgy általában: fő eseménye), vagy ahogy Suvlaj találóan fogalmazott, "a teljesítménytúrázás ünnepnapja" (beszámolóm egyik mottójául is ezt a gondolatot választottam), ahogy tavaly a Kinizsi Százassal (is) készültem egy még nagyobb kihívásra, a Mátra 115-re, úgy idén is volt néhány további célom: a már említett Nagyszombati Százason, majd pedig az Árpád vezér 130-on tovább erősödve június közepén a Kazinczy 200 túrát terveztem teljesíteni a Zemplénben, mint idei legnagyobb célomat.

Ha már a Kinizsi Százas fontosságánál tartok – bár maga a túra esztendőnként csupán egyetlen nappalt és egyetlen éjszakát vesz igénybe – eszembe jut egy megmosolyogtató emlék (mint Both Benedekéknek az Iskola a határon c. regényben az "Ereklye? Piff!"), amikor egy kedves vidéki hölgyrokonunk koffeinkedvelő élettársa egy látogatásunk alkalmával kifejtette a kávé iránti szenvedélyes rajongását, hosszasan részletezve, hogy naponta hol és mikor hány csésze forró fekete italt iszik, hány cukorral. A nőt zavarta kedvesének a pörkölt kávébab irányába mutatott túlzott lelkesedése (mivel hát fontosabb értékek is vannak a világon), és ekképp fakadt ki:
– A pinát szeretné úgy, mint a kávét!
Mi tagadás, nekem is voltak az életemben aszexuálisabb, elhidegültebb periódusok, melyekről a Szex és New York néhány idevágó, tragikomikus epizódja is eszembe jut, de azért a Kinizsi Százas nem fontosabb mindennél, de legalábbis nem veszi el az időt más fontos dolgoktól, hiszen a legfőbb szenvedélyem azért mégiscsak a szenvedély. Kávézni pedig nem kávézom.

A 2013-as Kinizsi Százas különlegessége volt, hogy – ahogy a beszámolóm elején említettem – egy vak sportoló, Jeremcsuk István is indult rajta (itt olvasható egy interjú, melyet a túra előtt nem sokkal készítettem vele), aki Kimmel Péter és Asciimo (az Iszinik 100 rendezője) kíséretében sikeresen legyőzte a száz kilométeres távot (s ahogy szintén említettem a beszámolóm elején, az Index hírportál stábja – akik már tavaly is készítettek egy kisfilmet a Kinizsi Százasról – követte az útjukat). István az első nem látó, aki K100 teljesítő lett, bár már korábban, 2011-ben is indult vak túrázó a Kinizsi Százason Németh Vilmos személyében, de ő egy bokaficam miatt csak 40 kilométerig, Dorogig jutott. István azóta a Rockenbauer 130-at is teljesítette. Érdekesség volt még, hogy a Joeyline, aki 1996. óta minden Kinizsi Százast teljesített, és négyszer végigjárta az Országos Kéktúrát is, valamint a Sárga 70 teljesítménytúra kiötlője, ebben az évben családi okból nem tudott indulni a K100-on. Ismeretlen okból nem indult a túrán idén sem Fenyő Iván, a híres színész, pedig 2005-ben és 2006-ban teljesítette a K100-at, egyedüliként a hazai színészvilágból. Nem indult a túrán végül Kulka János, Nicole Kidman és Barack Obama sem, akik idén vettek volna részt először a K100-on. A Kinizsi Százason indulók száma egyébként most először haladta meg az 1500-at (1523 fő), a teljesítők száma pedig első alkalommal volt ezer felett (1124 fő). Ez 73,8 százalékos teljesítési arányt jelent, ennél csak egy évben, 2007-ben volt nagyobb a teljesítők aránya (74,7 %), általában csupán az indulók kétharmada teljesíti a túrát.

Ami a túra különlegeségét illeti a saját szemszögemből: amikor Pataporcnak, a korábban idézett A PILIS ÉS A SÖR avagy A SÖR ÉS A PILIS c. vers költőjének és a Szuperkatlan teljesítménytúra ötletgazdájának először meséltem arról, hogy az eddigi leghosszabb Kinizsi Százas beszámolót készülök megírni, megkérdezte: "Nocsak, ennyi élmény ért?" Tulajdonképpen nem, a 2013-as, 33. Kinizsi Százas nem volt szubjektív szempontokból annyira különleges számomra (persze azért ha nehezen megfogalmazható módon is, de minden K100 más és más, és maga módján különleges és egyedi-egyszeri azért). De az első Kinizsi Százas teljesítésem romantikus katarzisát vagy más különleges élményt, érzést, történést nem tartogatott számomra. De emiatt nincs hiányérzetem, a "megszokott" Kinizsi Százas életérzést, hangulatot így is tökéletesen átéltem.

A túrán többen is megemlékeztek az épp a Kinizsi Százas előtti napokban a Himalájában, a sikeresen meghódított, 8586 méter magas Kancsendzönga csúcsról (mely a Csomolungma és a K2 után Földünk harmadik legmagasabb hegycsúcsa) való leereszkedés közben elhunyt Erőss Zsoltról és Kiss Péterről; Sánta Kutya (SK) például, aki a Pilis-szerpentin egyik sziklás hajtűkanyarjában előzött meg, a két hegymászó fotójával a hátizsákján gyalogolt. Akkor egyébként még nem tudtam, csak sejtettem, hogy ő Sánta Kutya, az Index fórum Kinizsi Százas topikjának legtöbb hozzászólással (több mint 4300) bíró tagja, hiszen ismeretségünk akkor még kimerült a topikban folytatott kommunikációban ill. a vele készített online interjúmban (azóta aztán több összejövetelen, vacsorán is összefutottunk Sznuupinál).

Ez hát a hetedik Kinizsi Százas jelvényem és oklevelem megszerzésének részletes története, s egyúttal blogom több mint ötszáz bejegyzése** közül messze a leghosszabb (a korábbi "csúcstartó" a 2012-es Csoportos Privát Iszinikről szóló poszt volt, azonban annak terjedelme ennek csupán töredéke volt). Sőt, könnyen lehet, hogy jelenleg ez a világ leghosszabb Kinizsi Százas túrabeszámolója; erre kezdetben nem törekedtem szándékosan, de aztán úgy éreztem, hogy jó lenne egy ilyen különleges "rekordot" elérni a Kinizsi Százassal kapcsolatban. Amikor pedig már céltudatosan törekedni kezdtem arra, hogy ez legyen a létező leghosszabb Kinizsi Százas beszámoló, és utánanéztem a korábbi "csúcstartóknak", csaknem a reményt is elvesztettem, hiszen szinte lehetetlennek tűnt Sánta Kutya, Forester és Ottorino részletes, folyamnyi beszámolóit túlszárnyalnom (melyek egyébként nem csupán terjedelmüket tekintve kiemelkedőek, hanem minőségiek és olvasmányosak is, Ottorino stílusa, fordulatai Rejtő Jenő elbeszéléseit idézik; emiatt még egy kis lelkiismeret furdalásom is volt, hogy ezektől az írásoktól elbitorlom az leghosszabb beszámoló címet). Lehet egyáltalán ennyit írni a Kinizsi Százasról? De rájöttem, hogy – legalábbis elméletileg – lehetséges, hiszen James Joyce például egy egész regényt írt Leopold Bloom egyetlen dublini napjának történéseiről. S ahogy az Ulysses esetén, ez is egy nap története, csak épp nem a városban, hanem a természetben. És ahogy a Kinizsi Százas gyaloglása közben, itt is hajtott a bizonyítási vágy (nehogy már az egyik kedvenc témámról ne tudjak ennyit írni... hogy leszek így valaha író, ha még egy kisebb novellányi szöveget is nezemre esik papírra vetnem?), a tömegből való kitűnés szándéka, és ha méréseim pontosak, karakterszám alapján, mennyiségileg sikerült a dolog. Minőségileg, mélységileg ezt már nehezebb eldönteni, és én elfogult is vagyok, de bízom benne, hogy legalább annyi embernek tetszik majd ez a beszámoló, mint ahánynak esetleg valamitől mégsem. Lehet hogy nem a legviccesebb, lehet hogy nem a legfilozofikusabb és nem a legirodalmibb, de talán azért olvasmányos volt, és voltak benne hasznos gondolatok. Ahogy bízom abban is, hogy nem tűnt öncélú karakterhalmozásnak. Igazából ezzel is tisztelegni szerettem volna a K100 grandiózussága előtt. A beszámolóm terjedelme körülbelül százezer karakter**, azaz annyi, ahány méter a Kinizsi Százas teljesítménytúra hossza (vagy ahány forintba kerül a Pilis-nyergi csúcs-fejlámpa), tehát a K100 minden egyes méterére, fűbe, keréknyomba, sziklára, pocsolyába jutna egy betű, írásjel, szóköz ebből a beszámolóból. És rá kellett jönnöm közben, hogy ennyit írni még egy ilyen grafomán bloggernek sem könnyű, sőt, bizonyos szempontból csaknem olyan nehéz és küzdelmes, mint a K100 teljesítése. Volt, hogy szinte megcsömörlöttem, majd kis idő elteltével újult erővel folytattam az írást, mint ahogy túra közben is kell egy kis frissítő pihenő olykor. Átestem néhány komoly holtponton is írás közben, amikor még jóval nehezebbnek is éreztem, és szinte úgy számoltam a sorokat, szövegmennyiséget, mint túrázás közben a kilométereket. Hiszen a Kinizsi Százason "csak" gyalogolni kell, menni előre a "könyörtelen előrehaladás technikájával", míg az írás nem egy ennyire automatikus funkciója az emberi testnek és szellemnek – még ha előbb-utóbb a gépelő majmok is képesek lennének erre a tétel szerint (sőt, lehet hogy egy távoli univerzumban vagy egy másik dimenzióban, a "gépelő majmok bolygóján" Shakespeare teljes életműve mellett ez a túrabeszámoló is megszülett már és kiadásra is került, akár már évszázadokkal ezelőtt, így még a plágium gyanúja is felmerülhet ezen beszámolómmal kapcsolatban, de itt és most megesküszöm, hogy nem a majmoktól loptam, és ezen mondatok ellenére nem volt a birtokomban az általuk írt szöveg). Ugyanakkor tapasztalatom szerint az írás csaknem olyan hatékony módja az elmerengésnek, belső utazásnak mint a hosszútávú erdei gyaloglás. És a célba beérni nagyon jó érzés, flow-élmény, legyen szó akár a száz kilométeres sétáról, akár a beszámoló megírása, csiszolgatása, korrektúrázása végén a toll letevéséről és az elégedett hátradőlésről. Volt amikor legszívesebben eldobtam volna az addig leírtakat, hogy újrakezdjem az egészet, de ahogy a Kinizsi Százason sincs nagyon lehetőség és nem is lenne értelme újra visszasétálni a rajtba és aztán ismét nekirugaszkodni (ahogy Ali G is újrakezdte volna az éhségsztrájkot, miután egy jót harapott a kentucky-i csirkefalatokba), így itt is inkább a már meglévő szöveg folytatása mellett döntöttem.

(Mindamellett, hogy megírása pillanatában – vagy helyesebb inkább a "publikálásának pillanatában" kifejezés, hiszen mint tudjuk, megírása korántsem egy pillanat műve volt – feltehetően ez a világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolója, vagy röviden a V.L.K.Sz.B., ez egyúttal az általam eddig írt leghosszabb (többé-kevésbé) koherens szöveg, valamint a blogspot rendszerben*** is a legnagyobb terjedelmű egyedi tartalmú bejegyzések közé tartozhat. Így ha nem is én vagyok és bizonyára soha nem is leszek a K100 leggyorsabb teljesítője, és még a legtöbbszörös teljesítéstől vagy annak esélyétől is sok-sok évre vagyok, azt legalább elmondhatom, hogy én vetettem papírra, pontosabban kijelzők pixeleire a leghosszabb Kinizsi Százas túrabeszámolót, még ha néhány bekezdésnyi ilyen "metaszöveg" is került a produktumba. Persze tudom, hogy ez némileg hasonló ahhoz, mint például amikor egy felhőkarcoló csupán a tetején lévő csúcsdísszel vagy antennával lesz magasabb egy másiknál, de miképp az antenna is funkcióval bír és az épület része, így e kis kiegészítések is beszámolóm részét képezik. Az írás folyamata olyan volt egyébként, mintha egy hatalmas szúdoku rejtvényt oldottam volna meg, kerestem azokat a "kockákat", bekezdéseket, ahonnan még hiányzott egy gondolat, részlet, és közben igyekeztem elkerülni a redundanciát, és próbáltam minél inkább a korábbi szöveg szövetébe illeszteni az újonnan "megtalált" elemet. Volt, hogy csak hosszasan néztem, merengtem eredménytelenül, míg máskor megindult a dolog, és egyik emlék, ötlet felidézte, szülte a következőt. Ebben élesen különbözik az írás a túrázástól, hiszen ott csak lineárisan lehet haladni, nem válaszhatjuk azt, hogy előbb sétálunk el Koldusszállástól Bajig, a Katlan szakaszt meg mondjuk éjszakára hagyjuk hogy ne a tűző napon kelljen ott sétálni; bár az is igaz, hogy a gépelő majmok írásban is csak lineárisan haladhatnak, ami igen nagy alkotói fegyelmet igényelhet.)

Ez volt tehát a hetedik Kinizsi Százasomnak a históriája, kiegészítve ezen rekord hosszúságú túrabeszámoló születésének történetével. Azóta több érdekes, számomra meghatározó és a saját kis személyes univerzumomban "sporttörténeti" dolog történt velem. A beszámolóban emlegetett Kazinczy 200-on ugyan kudarcot vallottam és csupán a táv feléig jutottam (de legalább megtapasztalhattam, hogy milyen is a részben a magyar-szlovák határon futó, híres-hírhedt Északi zöld, jártam hazánk legészakibb pontján és legmeredekebb turistaútján – mely a Tolvaj-hegyre vezet –, jártam az Országos Kéktúra végpontján, Hollóházán és a Nagy-Milicen, ahol korábban végződött az OKT, és ahol a Másfélmillió lépés Magyarországon c. ismeretterjesztő televíziósorozat első képkockáit forgatta 1979-ben Rockenbauer Pál és csapata). Viszont részben épp e kudarc miatti dacból július közepén sikerült oda-vissza legyalogolnom a Kinizsi Százast, egyedül, s ezzel én váltam a negyedik Kinizsi Százas duplázóvá (valamivel kevesebb mint 54 óra alatt tettem meg a Békásmegyer - Tata - Békásmegyer távot). A K100 útvonalát így már összesen tizenegyszer jártam végig, a hét hivatalos teljesítménytúra mellett egy Iszinik 100 és egy Csoportos Privát Iszinik alkalmával visszafelé is, valamint a duplázás alkalmával mindkét irányban még egyszer. Emellett életemben először egy teljesítménytúra, a Szuperkatlan rendezésében is segédkeztem szalagozóként, az egyetlen árnyékos oázisban megbúvó hegyeskői pontőrként, valamint rendezőtársként. A Szuperkatlan ráadásul szintén ezen a vidéken, a Kinizsi Százas útvonalának egy 15 kilométeres darabján, a Dorog és Mogyorósbánya közötti Katlanban zajlott, át a festői tokodi pincevölgyön (mely idilli hangulatával egyébként az egyik kedvenc részem a Kinizsi Százason). Így elmondhatom, hogy a 2013-as esztendő számomra a Kinizsi Százas éve.

Bízom benne, hogy a kedves olvasó szórakoztatónak és tartalmasnak találta ezt az írást, mert akkor elérte a célját. Megmondom őszintén, én az alkotófolyamat minden nehézsége, türelemjátéka, ihlet várása ellenére pompásan szórakoztam a megírása közben, vagy inkább úgy fogalmazok (mert tragédiákról is írtam, ez azért mégsem szórakoztató), hogy jó volt megírni (a kettő nem ugyanaz); a kihívásokra pedig esztétikája egyik forrásaként tekintettem. Akkor pedig méginkább teljesítette e beszámoló a küldetését, ha a Kinizsi Százason vagy az Iszinik 100-on való indulást még csak fontolgatóknak kedvet tudott adni a túrán való részvételhez. S annak is örülnék, ha később sok olvasó merengene el hasonlóan: "Hol is olvastam azt a csodálatos idézetet, vagy azt a fantasztikusan érdekes gondolatot? Hol is volt az a rendkívül hasznos hivatkozás? Ja igen, hát persze, emlékszem már, hol máshol: a világegyetem legesleghosszabb Kinizsi Százas túrabeszámolójában!"

Remélem, hogy aki ezt a sort olvassa, nem csak ideugrott rögtön a lap aljára kíváncsiságból megnézni, hogy hogyan végződik ez a beszámoló, hanem végig is olvasta azt (bár végiggörgetni sem lehetett kis munka, hiszen még a Page Down gombot is nyomva kell tartani egy ideig hozzá, bár az End billentyűvel tényleg csak egy gombnyomás, de az már azért túlzás és kispistázás). Ugye? Na azért. Befejezésül még annyit, hogy bocsánatot kérek az olvasótól a komoly és a humorosabbnak szánt részek vegyítéséért, a túlírásokért, szerénytelenségemért (bár ezt némi öniróniával igyekeztem ki is parodizálni), talán ezeket azért többé-kevésbé fel lehetett ismerni ill. külön lehetett választani. Ha pedig esetleg mégsem lettek volna egyértelműek ezek a határok, akkor az sem feltétlenül baj, a többféle értelmezési lehetőség az olvasónak is ad egyfajta szabadságot. És tényleg köszönöm e nem teljesen hétköznapi beszámoló olvasására fordított időt, remélem nem tűnik elfecséreltnek, és tudtam valamit adni. Köszönöm a megtisztelő és kitartó figyelmet.


* 2013. május - 2013. augusztus

** bár az előzetes terv valóban ez volt, sajnos még a 60.000 karaktert sem érte el, még az idézett mottókkal, verssel, de még az animált címet vezérlő szkripttel együtt sem, sőt még ezzel a megjegyzéssel meg a következővel együtt sem, de még a lábléccel együtt sem... de leghosszabbnak tényleg a leghosszabb, ha minden igaz

*** végül úgy döntöttem, hogy nem a blogomban, hanem egy külön weboldalon helyezem el ezt a beszámolót


Csetneki Sándor, 2013. | gmail: cssandor | web: csetneki.hu/birodalom | blog: kinizsiszazas.blogspot.com