A meg nem írt túrabeszámoló

Korábban azt gondoltam, hogy minden túrámról beszámolót fogok írni. Egy darabig így is volt, ezért teljes indukcióval arra a következtetésre jutottam, hogy ez mindig így is lesz.

Aztán valahogy mégiscsak elkezdtek gyűlni a meg nem írt vagy dióhéjban letudott túrabeszámolók, annak ellenére, hogy mostanában túrázni is egyre kevesebbet túrázom, tehát tisztán matematikailag aránylag könnyen utolérhetném magam, legalábbis látszólag egyszerűbb helyzetben vagyok korábbi, csaknem heti rendszerességgel túrázó önmagamnál.

A legtöbbször ott a túrán úgy gondolom még mostanában is, hogy ebből mindenképpen részletesen megírt beszámoló fog születni, hiszen újra és újra minden túrában van valami különleges, megörökítendő, másoknak, vagy későbbi önmagamnak átadandó. Valami tanulság vagy akár egy szép történet küzdelemről vagy éppen feladásról; örömről és fájdalomról; találkozásról, barátságról vagy belső utazásról; felfedezésről, az út kalandjairól. Jegyzetelek is közben szorgalmasan, fejben vagy a telefonomba, címszavakban vagy akár szinte kész bekezdéseket alkotva, miközben kaptatok felfelé egy nehéz emelkedőn, vagy újjászületve, megnyugvó pulzussal kényelmesen ereszkedek egy hűs, lankás lejtőn. Aztán hazaérve azt tapasztalom, hogy az előtte annyira várt beszámolóírást csak halogatom és halogatom, napokig, hetekig.

Ma már nekem is furcsán hangzik, de most így jobban belegondolva meg kell állapítanom és vallanom, hogy egy időben fontosabbnak éreztem magát a beszámolót, mint a túra elillanó "ott és akkorját" magát. A túra szinte csak ahhoz kellett, hogy megírhassam a beszámolót, mely legalább olyan fontos cél volt, de inkább fontosabb, mint a teljesítésért kapott oklevél és jelvény.

Valahol még mindig bennem van az az érzés, hogy a meg nem írt beszámolók elvesznek, de már kezdek beletörődni, kevésbé gondolom ezt tragikusnak, sőt, már cseppet sem nyugtalanít. Mert hát egyébként is: még a legrészletesebben megírt beszámoló is szükségszerűen hiányos, a tizede, százada, talán ezrede sincs benne annak, ami valójában történt. A belső monológok, a beszélgetések, a kilátások, a kilátástalannak tűnő holtpontok, az illatok, félelmek és megnyugvások, az egyformaságukban is különböző lépések tízezrei, a taposott hó vagy egy éjszakai ellenőrzőpont tábortüzének ropogása, egy forró nyári nap szomjúsága és az azt csillapító forrásvíz csobogása és íze, a sűrűben csörtető vadak hangja, a falusi kiskocsmák atmoszférája - ezek nagy része úgysem a beszámolóban marad fenn, hanem valahol magunkban. Persze szórakozottságom és nem túl jó memóriám miatt ezekből gyorsan valamiféle katyvasz lesz, nem biztos hogy azonosítani tudom hogy egyik-másik emlék melyik évben és melyik túrán történt, de talán nem is ez a lényeg, mert így mozaikként is érdekes.

A napokban rendrakás közben találtam egy nyomtatott, színes kis füzetet. Talán a füzet szó is túlzás, egy igazolvány méretű, pár oldalas kis valami, ami gyűrötten hevert egy rég ki nem nyitott szekrény még régebben elfelejtett dobozkájában. "Olimpiai ötpróba", ez volt ráírva, egy mozgalom volt 2003-ban, a 2004-es olimpia előtt, gyalogtúrákkal, kerékpározással, úszással és további sportokkal lehetett bele pecséteket gyűjteni, kisebb-nagyobb nyereményekért. Egyetlen pecsétem volt benne, a március rubrikában. Némi gondolkodás után eszembe jutott, hogy azon a túrán lehettem 2003 március nyolcadikán szombaton, nőnapon, Zoltán napján. Akkoriban még nem írtam beszámolókat, az első Kinizsi Százasomra is négy évvel később mentem. De a füzetben a csaknem tizenöt éves pecsétet nézve megjelent előttem a könnyű bükki kirándulás utáni vidám búcsúzkodás a csoporttársaktól és a tesitanártól a napsütésben a Majális-parknál, és a hazaindulás. És hazaérve édesapám hideg, mozdulatlan teste az ágyon.

Csetneki Sándor, 2017.10.17.